Ricsi emlékei

Ricsit és édesanyját kilakoltatták, így került a kisfiú 14 évesen állami gondoskodásba. Előtte is ide-oda dobálta őket az élet: laktak anyaotthonban, meghúzták magukat ismerősöknél. Ami egész életében a legjobban hiányzott neki, az saját megfogalmazása szerint a biztonság. Hogy ne bántsák. 

Ricsi 24 éves, villanyszerelőként dolgozik, mellette az SOS Gyermekfalvaknál tapasztalati szakértőként segít megérteni a szakembereknek, mit jelent szülők nélkül élni és milyen traumákkal küzd egy fiatal.

„Az anyaotthonban az egyik gyerek nagyon rám volt állva. Egyszer talált egy rosszul eloltott cigicsikket a földön és belenyomta a szemembe. Onnantól kezdve a fémcsúszda alatt bujkáltam mindig, ha kimentünk az udvarra, mert azt reméltem, a fém megvéd majd mindenkitől és mindentől.”

„Amikor bekerültem a gyermekotthonba, azt úgy éltem meg, mint egy tábort. Kaptam rendszert, tisztaságot, fegyelmet, elvárásokat. Majdnem egy év volt, mire lett honvágyam. Egy elmosódott álmomban visszatértem a lakásba, ahol anyukámmal éltünk, és ahonnan utcára kerültünk, mert nem tudta fizetni a számlát. A biztonság. Az hiányzott a legjobban.”

„Engem mindig bántottak. A bölcsiben, az oviban, a suliban, otthon. Mindig találtak rajtam valamit, ami nem tetszett a környezetemnek. Jó lett volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.”

„Ami mindig hiányt jelentett nekem, az a biztonság. Elég szorongó típus vagyok és azt a megküzdési módot választottam, hogy a képzeletembe menekültem már nagyon korán.”

“Nekem az volt a szerencsém, hogy egy idő után olyan gyerekotthonba kerültem, ahol gyerekekhez értő, jó nevelők voltak. Andi néni és Éva néni is igazi anyakép volt nekem. Akikhez lehetett fordulnom, ha valami bajom volt, és ha rossz fát tettem a tűzre, akkor sem hagytak el, megdorgáltak, de ugyanúgy szerettek továbbra. Volt kihez kötődnöm érzelmileg, ami sokat segített.”