Melinda emlékei

„Anyám születésem után közvetlenül otthagyott a kórházban, három hónapos koromig voltam ott, mire nevelőszülőkhöz kerültem. Ma már hálás vagyok neki, hogy lemondott rólam, mert így sokkal jobb életem lett végül, mint mellette lett volna.”

Zsiga Melinda kick-box világbajnok, volt állami gondozott

„Alsós vagyok, már egész jól tudok olvasni. Ovis koromban ugyanabban a nevelőszülői családban éltünk az egyik tesómmal, de ők visszaadtak minket, amikor saját gyerekük lett, már nem kellettünk.
Akkor egy városon belül, de két különböző családhoz kerülünk. A másik család nem akart engem, mert állítólag hangos, rossz gyerek voltam. Továbbra is egy suliba jártunk, de csak a folyosón találkoztunk. Jó lett volna, ha együtt növünk fel, hiányzott.”

„A nevelőanyám mindig levágta rövidre a hajamat, gondolom, nem volt kedve bajlódni vele. Ha összekoszoltam az új ruhámat, előkerült a nadrágszíj. Emlékszem, ahogy állok a tükör előtt és nézem a nyakamon a szíj nyomát. Emlékszem, hogy erre a fehér ruhámra, amin a fotón vagyok, nagyon vigyáztam, nem mertem aznap megenni a tízóraimat. Bárcsak ehhez a szép ruhához szép, hosszú, kislányos hajam lett volna!”

„Azt mondták rossz gyerek vagyok, még játszani sem tudok egyedül. Bárcsak lett volna kivel játszanom az udvaron!” 

„Kicsi korom óta sportolok, az iskolában a fiúkkal rúgtam kint a labdát. Ha összekoszoltam a melegítőmet, az volt a büntetésem, hogy másnap is abban kellett mennem. A melegítőkről mindig az a rózsaszín-fehér csíkos jut eszembe, ami füves lett, amikor elcsúsztam foci közben, és büntetésből nem mosták ki, egy hétig abban kellett járnom. A ruha alá meg kombinét adtak rám! Úristen, kombinét adni egy kislányra! Amikor átkerültem a harmadik nevelőszülői családhoz, ők rögtön lecserélték az egész ruhatáramat. Bárcsak ne ebben a melegítőben fotóztak volna le az osztálytablóhoz!”

„Tízen voltunk testvérek, de csak egyiküket ismertem gyerekként. Egy tesómmal egy állami gondozott gyerekeknek szervezett nyári táborban találkoztam, a gyámom mutatott be minket egymásnak. A többiekről onnan tudok, hogy  amikor anyám meghalt, a hagyatéki tárgyalásra hívó levélben fel voltak mind sorolva. Jó lett volna, ha együtt nővünk fel!”

„Nekem alig vannak fotóim a gyerekkoromból, ez az összes. Pár éve elhatároztam, visszamegyek a második családba és elkérem, ami van. A tesóm is elkísért, nem mertem egyedül menni, az ajtócsengőt sem mertem megnyomni, ő csöngetett be, majd kint megvárt a kocsiban. A nevelőapám nyitott ajtót és annyit mondott csak: „hú de megnőttél”. Aztán bement a szobába és becsukta az ajtót, én meg ott álltam egyedül és vártam, hogy valaki behívjon. Nehéz volt visszamenni abba a házba, ahol bántottak. Kicsit úgy tekintettek rám, mint egy Hamupipőkére. Nekem kellett takarítanom, bevásárolnom, felkelnem hajnalban és besegíteni. Ha valamit nem jól csináltam, kikaptam. Egyszer kiöntöttem a virágföldet és a kezemnél-lábamnál fogva az ajtónak vágtak. Emlékszem, úton hazafele azon gondolkoztam, hova tudok elbújni otthon, hogy ne verjenek meg. Sokáig azt hittem, ők az igazi szüleim. Bárcsak szeretett volna a nevelőanyukám!”

„Én ezeket nem azért mesélem el, mert azt szeretném, hogy sajnáljanak, vagy ezzel reklámozzam magam, nekem erre nincs szükségem. Én a sport teljesítményemmel szeretnék kitűnni. A rossz dolgokat, amik velem történtek gyerekkoromban, azért említem meg, mert sokan vannak hasonló helyzetben és nekik akarok erőt, motivációt adni. Hogy semmiképp se a depresszióba, vagy önsajnálatba meneküljenek. Hogy ha én ilyen helyzetből ki tudtam jönni, akkor ők is. Ha elég erősek, elég nagy a lelki erejük, nekik sikerülni fog.”