Magyarországon a gyerekek 1,2 százaléka él állami gondoskodásban. Ez a szám elsőre kevésnek tűnhet, de a mögötte meghúzódó rendszer válságtünetei súlyosak. Miért ragadnak bent a csecsemők hónapokra a kórházi osztályokon? Miért kerül évi 6 millió forintba egy gyerek állami tartása? Interjú a gyermekvédelemről Szilvási Lénával, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetőjével.
Olvasási idő: kb. 10 perc
A gyerekek 1,2 százaléka él szakellátásban. Ez európai szinten sok vagy kevés?
Európában ez az arány általában 0,5 és 1,5 százalék között ingadozik, az Eurochild összehasonlítása szerint mi a magasabb kategóriába tartozunk. De a számok csalókák. Finnországban például kifejezetten sok gyerek kerül állami gondoskodásba, mégsem mondanánk, hogy rossz a gyermekvédelmük. Ez inkább csak egyetlen indikátor a sok közül. A valódi mutató ugyanis nem az, hogy hány gyereket emelnek ki, hanem az, hogy mennyi idő alatt oldják meg a család helyzetét, egyáltalán megoldódik-e. Vissza tudnak-e kerülni a családjukba, örökbe fogadják őket vagy a rendszerben nőnek fel? Kap-e a család valódi segítséget? A kérdés az, hogy mikor avatkozunk be egy széteső család életébe az állam részéről. A jól működő, preventív rendszerekben – például a skandináv államokban – a gyermekvédelem a nulladik lépésnél kezdődik, nem a kiemelésnél. Ott egy hat év alatti gyereket szinte extrém ritkaságnak számít kiemelni, mert a szolgáltatási háló – a családi tanácsadók, a lakhatási támogatások, a pszichológiai segítség – egyszerűen megtartja a családot. Nálunk viszont a gyermekvédelem gyakran csak kései tűzoltás: akkor érkezik meg, amikor már minden összeomlott. Egy jól működő rendszerben a kiemelés rövid, intenzív segítség: megsegítik a családot, és a gyerek gyorsan visszakerül. Nálunk viszont, aki bekerül, az többnyire ott is ragad, a gyerekek 80 százalékát az állam neveli fel, részben kiszervezve különböző fenntartású szolgáltatóknak.
Mi az oka annak, hogy Magyarországon „bent ragadnak” a gyerekek a rendszerben?
Egyértelműen a szegénység. Nálunk a mélyszegénységben élő családok gyerekei töltik meg a gyermekvédelmet, az állam pedig gyakorlatilag lemondott róluk. Nincs szociális védőháló és bérlakásrendszer, a lakhatási válság és a marginális helyzet egyenes út a gyermekvédelembe, holott a törvény szerint szegénység miatt nem lenne szabad gyereket kiemelni. Mégis, az ombudsman jelentései szerint a kiemelések legalább 30 százaléka mögött tisztán lakhatási problémák állnak. Egy lakáspolitikai és szociális kérdést próbálunk gyermekvédelmi, hatósági eszközökkel elfedni. Amikor elvesszük a gyereket a szegény szülőtől, nem a problémát oldjuk meg, csak eltüntetjük a tünetet a szemünk elől.
Szegénység miatt jogszabályilag nem lehet elvenni egy gyereket a szüleitől. A hivatalos iratokban is a kiemelések indokaként olyan okokat jelölnek meg, mint elhanyagolás, bántalmazás, a szülők szenvedélybetegsége.
Ez egy tragikus láncreakció. Lehet, hogy a papírokon alkoholizmus vagy higiénés hiányosságok szerepelnek, de ezek majdnem minden esetben a reménytelenség folyományai. Ki tudna ép ésszel és stabil érzelmekkel gyereket szülni és nevelni úgy, hogy nincs tiszta ruhája, nincs egy négyzetméter magánszférája, nem tanították meg bánni a pénzzel, és azt sem tudja, lesz-e fedél a feje felett másnap? Ehhez hozzájön, hogy nincs piacképes szakmája, végzettsége is alig, mert 16 évesen otthagyta az iskolát és el kellett mennie dolgozni, hogy fenn tudja magát tartani. Ilyen elképesztő nyomás alatt a depresszió, az apátia vagy a szerhasználat lesz a menekülőút. Egy középosztálybeli ember is könnyen ezekhez az eszközökhöz nyúl, ha kicsúszik a talaj a lába alól, csak neki van szociális védőhálója, ami megfogja. A határozatokban felsorolt indokok mind a szegénység következményei, ahhoz társulnak, abból fakadnak.
A hírekben mostanában sokat hallani a kórházban hagyott babákról, az SOS Gyermekfalvak volt az első, aki két erős médiakampánnyal is felhívta a figyelmet az ügyükre a médiában. Miért nem viszik haza ezek az anyák a babáikat? Nem tudják, vagy nem akarják?
Ezek a babák gyakran olyan környezetbe születnének, ahol nincs hozzáférés a fogamzásgátláshoz, nincsenek alapvető életfeltételek, és sokszor a szexuális önrendelkezés is hiányzik. Mi boldogan éljük meg a terhességünket és örülünk, ahogy napról napra nő a hasunk, várjuk, hogy megszülessen a babánk, miközben egy mélynyomorban, sokszor villany és víz nélkül élő nő szorong, hogy mi vár rá és a gyerekre. Ebben a környezetben a gyerek nem áldás, hanem egy újabb megoldhatatlan krízis. Nem tudjuk, hány baba lenne menthető a vér szerinti családja számára, ha a család a születés környékén közvetlenül kapna mentőövet.
A babák örökbeadásának felgyorsítás átmeneti megoldás, és az is tudni kell, hogy az örökbefogadni szándékozók száma radikálisan csökken. Ennek ezer oka van: a generációváltás, a gazdasági bizonytalanság, a fiatalok elvándorlása. Pedig a pszichológiai „vörös vonal” a 2 év: ennyi időt bír ki egy gyerek az intézményi rendszerben maradandó kötődési károsodás nélkül. Ha két év alatt nem kerül családba – legyen az nevelőszülő vagy örökbefogadó –, az identitása és a bizalomra való képessége erősen sérül.
Van egyáltalán olyan pont, ahol még hatékonyan be lehetne avatkozni?
Az első gyereknél. Ez az a sorsfordító pillanat, egyfajta fejlődési mérföldkő, ahol még valóban újra lehetne rajzolni egy család jövőképét. Itt kellene radikális segítség: a széthullásban lévő család mellé tenni a valódi támogatást, a lakhatási problémák megoldását, szociális munkát, intenzív mentorálást.
Ehhez azonban ki kellene emelni őket a fizikai szegregátumból, mert a mélyszegénység környezeti nyomása egyszerűen visszahúzza őket a régi mintákba. Ez ma Magyarországon utópiának tűnik, de Hollandiában láttam működő példákat: lakókocsiparkokat, amelyek szociális bérlakásként funkcionáltak egy átlagos kisváros közepén, integrálva a helyi közösségbe. Nálunk ezzel szemben mi történik? A kistelepülések inkább rendeletekkel próbálják kitiltani a szegényeket, vagy alacsony iskolai végzettségűeket, akik főleg romák.
A korai gyerekvállalás miatt még kilátástalanabb helyzetbe kerülnek pont a legszegényebbek. Az iskolának is lenne itt szerepe.
Egyrészt iskolában nincs vagy nincs megfelelő felvilágosítás, másrészt 16 évesen véget ér a tankötelezettség, de a biológiai érés nem áll meg. A frontális lebeny, ami a döntéseinkért és az ösztöneink kontrollálásáért felel, csak 25 éves korra érik be teljesen. Mi pedig magukra hagyjuk a kamaszokat pont akkor, amikor az ösztöneik diktálnak. Az igazi tragédia kamaszkorban kezdődik: ekkor jön az identitáskrízis, a felismerés, hogy „úgysem kellesz senkinek”. Sokan ilyenkor adják fel: „Olyan leszek, mint az apám, minek tanuljak, ha úgyis csak közmunkás lehetek?” Vagy épp a korai, akár 14-15 éves kori gyerekvállalásba menekülnek. Nem szexuális vágyból, hanem mert keresnek valakit, aki végre csak az övék, egy családot, ahová „beházasodhatnak”, hogy végre érezzék: tartoznak valahová.
A szegénységben élő lányoknál a korai gyerekvállalás gyakran az egyetlen szimbolikus „kilépő” a világba: azt hiszik, ha gyerekük lesz, végre lesz egy saját családjuk, egy saját otthonuk. Aztán jön a pofon, hogy nincs miből fenntartani.
24 ezer gyermek él állami gondoskodásban, egy ekkora rendszernek is súlyos fenntartási költségei vannak.
Egyetlen gyerek állami szakellátása ma átlagosan évi 6 millió forintba kerül az adófizetőknek. Ez egy borzasztóan drága szolgáltatás, ami ráadásul gyakran rossz minőségű. Ha ezt a hatalmas összeget – ami havonta félmillió forintot jelent – a családra fordítanák közvetlen szolgáltatásként, ennek az összegnek egy részéből rendezni lehetne a sorsukat és az állam is milliárdokat spórolna. A szakpolitika nem innovál, csak reagál, a pilot programokat pedig sokszor átgondolatlanul, mérések és visszacsatolás nélkül teszik kötelezővé, aminek az az eredménye, hogy a minőség azonnal bezuhan. Ez a pénz nem a gyerekre megy el valójában, hanem a bürokráciára, a rossz minőségű intézmények fenntartására és egy olyan rendszerre, ami csak tárol, de nem fejleszt.
Az SOS Gyermekfalvak mobil családmegerősítő csapata Kecskeméten és környékén egy egészen más megközelítéssel próbálkozik. Mik az eddigi tapasztalatok?
Egy családmegerősítő programot működtetünk, próbáljuk segíteni, hogy a gyerekek visszakerülhessenek szüleikhez az állami gondoskodásból, illetve kisgyerekes, krízis szélén lévő családokat támogatunk meg szakmailag. Nem az irodában várjuk az ügyfelet, aki talán el sem tud jönni, mert nincs buszjegyre pénze, hanem házhoz megyünk a telepre, a szegregátumba, a szegénysorra. Az anyáknak játékos formában tanítjuk meg a kapcsolódást, a tudatos odafigyelést a gyerekre, amit ők maguk soha nem kaptak meg a saját szüleiktől, fejlesztéseket végzünk, közben segítünk a munkakeresésben, ügyintézésben, életút tervezésben.
Amióta elkezdtük, a vártnál kétszer több hazagondozás indult el. Ez elképesztő eredmény egy olyan közegben, ahol a „hazakerülés” szót sok gyámügyes már ki is törölte a szótárából. Visszajelzések szerint a szakemberek tízéves távlatban nem láttak esélyt arra, hogy például egyedülálló anyaként ez sikerülhessen valakinek. De ha van egy csapat, amelyik érzelmileg, szakmailag és motivációs szinten is a család mellé áll, akkor a szülőnek van miből energiát merítenie és harcolnia a gyerekéért. A bizalom a kulcs. Ha ezek az emberek látják rajtunk, hogy nem ellenőrök vagyunk, nem a hibát keressük, és nem elvenni akarunk, hanem adni, akkor elképesztő energiákat mozgósítanak és elkezdenek küzdeni. Nem mindenki, de akiben megvan csírájában a változtatás szándéka, ott ilyen támogatással sikerülhet.
Idén 40 éves az SOS Gyermekfalvak. Mi a diagnózisa a magyar ellátórendszerről a legnagyobb civil gyermekvédelmi szervezetnek?
A magyar gyermekvédelem jelenleg egy raktárként működik. Egy olyan hely, ahová eldugjuk a társadalom alsó harmadát, hogy ne kelljen szembesülnünk a saját kudarcainkkal. De ezek gyerekek, nem selejtes áruk. Morálisan és gazdaságilag sem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjunk százezrekről. A cél az kellene, hogy legyen, hogy a bekerülő gyerekeknek a gyermekvédelmi szakellátás ne a végállomás legyen, hanem csak egy tranzitállomás, ami valódi segítséget nyújt a hazajutáshoz. Jelenleg azonban a rendszer maga a legnagyobb akadálya annak, hogy ezek a gyerekek hazataláljanak. Nem mondhatunk le a társadalom legszegényebb 10-20 százalékáról.