Gábor emlékei

Gábor óvodás korában került állami gondoskodásba, édesanyja adta be két nővérével együtt. 19 év alatt 70 felnőtt vigyázott rá, alig kötődött valakihez

„Nyolcéves koromig nincsenek emlékeim, szerintem azért, mert nem tudtam feldolgozni azt a traumát, hogy anyánk lemondott rólunk. A fotókhoz, amiken szerepelek, sincs mindig kötődés az agyamban, mintha csak egy képeslapon néznék egy idegen gyereket.”

„Végre elballagok az oviból, nagyon büszke vagyok! Kétszer kellett járnom a nagycsoportot, mert nem voltam iskolaérett, pedig már nagyon szerettem volna tovább menni. Most boldog vagyok, csak egy rossz érzés van bennem: anyukám nem jött el a ballagásra, csak az intézetis nevelőm volt velem.”

„A szobám az intézetben. Szűkös szoba volt, dísztelen, puritán, szegényes. Csak két ágy, meg egy ruhásszekrény. A másiknak szinte minden részét ismered. Tudod egy mozdulatból, egy hangból, hogy mi történik benne, mert mindig együtt vagytok ezen a kicsi, szürke helyen. Mint egy testvérrel, de mégsem az. Együttérzéssel fordultunk egymás felé, mert tudtuk, mindenki hasonló okok miatt van ott. Csak azért volt bennünk néha féltékenység, mert valaki anyukája gyakrabban jött, mint a miénk. A szobáról még egy emlékem van. 9 éves voltam, amikor az egyik nevelő felakasztott a fogasra, és ott hagyott. Egy ideig lógtam a levegőben, aztán nem bírta a súlyomat és leszakadt.”

„ A gyerekotthonban az ebédlőben volt egy nagy hűtő. Le volt lakatolva, hogy a gyerekek ne tudjanak belőle kivenni semmit, a nevelők nyithatták csak ki. A tizedik szülinapomon kaptam egy tortát az egyik nevelőtől, tejszínes-csokisat, és ebben az évben először én vághattam fel. Minden évben nagyon vártam a születésnapom, ez volt a legjobb nap. Jó lett volna, ha nem csak a nevelő van ott, hanem a saját családom is.”

„Ha valaki állami gondoskodásban nő fel, nagyon jellemző, hogy nem akar a jövővel foglalkozni. A mostnak és mának él, mert ha szembesül a jövővel, azzal, hogy 18 évesen válaszút elé kerül, nincs többé biztonságos hely, család, ahova visszatérhet, arra jobb nem gondolni. Itt nem lehet hibázni, nincs visszaút. Pedig muszáj ezzel szembenézni és készülni a jövőre.

Nekem nagyon sokat segített, hogy láttam magam körül olyanokat, akik elkövettek hibákat és elcsúsztak, és azt is láttam, hogyan lehet biztonságosan elkerülni ezeket. Így jutottam el odáig, hogy tanulni mindenképpen érdemes, mert ez tud minket megvédeni attól, hogy egyedül se bukjunk el. ”