Nyerges Krisztina huszonöt gyereket nevelt fel, és tizenvalahány unokája is van. A 48 éves asszony 23 éve dolgozik nevelőanyaként a kecskeméti SOS Gyermekfaluban. Jelenleg „csak” nyolc gyerek él vele: négy testvér, akiket hét éve nevel, két testvér, akik három éve vannak itt, és nemrég bekerült egy 16 éves terhes lány is, akinek azóta megszületett a babája. A nagylány lakásotthonból költözött ide a szülés előtt. Merthogy ilyenkor a csecsemőt is nevelésbe veszik, márpedig az új rendelkezés szerint 12 év alatti gyerek nem kerülhet lakásotthonba, csak nevelőszülőhöz, így az anya is átköltözött Krisztinához, hogy együtt legyenek. Bele is csaptunk a gyermekvédelem sűrűjébe.
A rendezett nappaliban beszélgetünk, a polcokon sok játék, az asztalon karcolások mélyrétegei. Közben zajlik az élet, az iskoláskorú gyerekek jönnek-mennek, megreggeliznek, aztán ki fociedzésre, ki anyák napi próbára megy. A jövés-menés a gyerek életében is jelen van: ha valakit pici korától nevel Krisztina, lehet, hogy nagykorúságáig 7-8 gyerek is kicserélődik mellette. A nyolc gyerek mind SOS-testvérnek tekinti egymást.
Krisztina olyan gyerekeket nevel, akiket kiemeltek a vér szerinti családjukból. Többnyire azonban nem közvetlenül a szülőktől érkeznek, hanem köztes állomásról: csecsemőotthonból, lakásotthonból, másik nevelőszülőtől. A négy testvérhez másfél hónapig járt fel Pestre barátkozni a csecsemőotthonba heti háromszor, miközben otthon is várta hat-hét gyerek. Amikor a két fiútestvér bekerült, élvezték, hogy minden nap fürödhettek, öröm volt nézni, ahogy pancsolnak. Néha a meglevő gyerekeknél idősebbet kell beilleszteni hirtelen a csapatba. Egyszer egy tízéves gyerek érkezett, akinek korábban szétszakadt a családja, ide-oda dobálták. A házban követelte a szabályokat, a napirendet, élvezte, hogy végre van mindennek formája és rendje. Akiket pici kortól nevel, azok anyának szólítják. A két testvér 7-8 évesen került be, ők Kriszti néninek hívják.
Olykor bántalmazott, traumatizált gyermekek érkeznek. „Amikor rossz volt a kisfiú, a születésnapjára papírtortát rajzoltak neki és azt kellett megennie. Először nem akarták elhinni, hogy itt nem lesz bántalmazás, és kifejezetten provokálták, hogy én mikor ütök. Volt, hogy ökölbe szorult a kezem, nehogy odacsapjak” – meséli Krisztina. Aztán idővel szépen rendbe jöttek a nyugodt körülmények között.
Tavaly hárman mentek el. Egy kislányt zárt nevelőintézetbe kellett áthelyezni innen súlyosan önveszélyes magatartási probléma miatt. Az egyik kislány a vér szerinti testvéréhez került, egyet pedig örökbe adtak. Ez volt Krisztina első örökbeadása a 23 év alatt. A kis Tímeát születése óta nevelte, és kétéves korában került családba. „Nagyon profin végigcsináltuk az örökbeadást, de közben belehaltunk mindannyian.” A kislány koraszülött, újraélesztett baba volt, a mozgásfejlődése nehezen indult be, fejlesztésre kellett vinni, de aztán behozta a lemaradást. Krisztina azt hitte, azonnal elviszik, amikor másfél évesen örökbe adhatóvá vált, de fél évig kerestek neki családot, többen elutasították, mert roma vezetéknevet visel. Az örökbefogadó pár két hónapig járt barátkozni, végül Krisztina és a gyerekek elbúcsúztatták a kislányt. „Mikor utolsó reggel öltöztettem, pelenkáztam, potyogtak a könnyeim, ő meg kinevetett.” A gyerekek is sírtak, a nevelőanya utána pszichológusi segítséget kért, hogy fel tudja dolgozni az elválást. De tudja: jó helyre, végleges családba került a kislány.
A legtöbb gyerek azonban beragad a rendszerbe: se a vér szerint családjába visszakerülni nincs esélye, se arra, hogy örökbe fogadják. Krisztina a négy testvért már javasolta örökbeadásra, a szüleik nem látogatják őket, de a gyámhivatal úgy döntött, hogy már nincs esélyük családba kerülni a koruk miatt (7 és 14 év között vannak, és a négyből három fiú). Így ők maradnak állami gondozottak. A többieket sem látogatja a család, vagy legfeljebb félévente. Ha jön a szülő, a gyerekek azt nézik, hogy mit hozott, aztán nem foglalkoznak velük tovább. Krisztina azt figyelte meg, egy idő után a vér szerinti szülő is gondozottá válik: „azt szeretik, ha velük foglalkozom, nagyon szeretnek ide járni, ápolom a lelküket”. A gyerekeket persze fel is kavarja pár napra a szülők látogatása, és ha van olyan köztük, akit nem látogatnak, annak fáj, hogy a másikat igen. Milyen érzés Krisztinának olyan embereket fogadni az otthonában, akiktől a hatóság vette el a gyerekeiket? „Elfogadom őket. Mi nem voltunk ilyen helyzetben, nem tudjuk, mi csinálnák. Nem szabad őket elítélni.”
A következő bejegyzés Krisztina mindennapjairól szól.