A hazai gyermekvédelmi rendszer működését talán még sosem övezte akkora érdeklődés, mint napjainkban. A kórházban hagyott csecsemők helyzete különösen nagy figyelmet kap, ezeknek a csöppségeknek a sorsa az egész ország szívügye lett. Ezért tartjuk fontosnak, hogy cikkünkben alaposabban körbe járjunk néhány, a kórházban ragadt csecsemőkkel kapcsolatban gyakran elhangozó, ám nem feltétlenül helytálló kijelentést.
- Ha egy anya képes a kórházban hagyni a kisbabáját, akkor nem is érdemli meg, hogy gyermeke legyen!
Valójában a kórházban ragadt babák vérszerinti családi helyzete igen eltérő lehet. Sem az édesanyákról, sem a vérszerinti családokról, sem a motivációjukról nem könnyű általánosságban beszélni. Ami biztosan elmondható, hogy a babák nagy része nem azért marad a kórházban, mert lemondanának róluk, vagyis nem a szülők döntése miatt nem valósulhat meg a hazamenetelük. 2025 óta a hatóságok már a várandósság ideje alatt döntést hozhatnak egy gyermek kiemeléséről, amennyiben véleményük szerint a születendő gyermek otthon súlyos veszélyeztetettségnek van kitéve. A veszélyeztetettség fogalma számtalan indokot magába foglalhat; kezdve a családban jelen lévő szerhasználattól, a nem megfelelő, veszélyeztető életkörülményeken át, az édesanya fiatal koráig vagy akár a gyermek egészségi állapotáig, amelyet a vérszerinti család valamilyen oknál fogva nem tud megfelelően kezelni.
- Adják azonnal örökbe ezeket a kisbabákat és ezzel meg is oldódott a probléma!
Ez több okból sem ilyen egyszerű. A kórházban ragadt babák többségéről nem mondanak le a szüleik, vagyis ezek a babák nem vállnak örökbefogadhatóvá. Vannak olyan csecsemők, akiket nagyon is szeretnének hazavinni a szüleik, de például az életkörülményeik ezt nem teszik lehetővé és a hatóságokkal együtt éppen azon dolgoznak, hogy ez megváltozzon. Sajnos azonban erre az időre a kisbaba a kórházban reked…
Sokszor azoknak a babáknak a sorsa sem rendeződhet gyorsan, akikről lemondanak a szüleik, és örökbefogadhatóvá válnak. Sokuknak van születésük óta fennálló, akár örökletes úton szerzett, akár gondozatlan terhességből származó betegsége, mint például a hazánkban rohamosan terjedő szifilisz. A potenciális örökbefogadók túlnyomó többsége pedig egészséges babát szeretne, így sokszor elriasztja őket egy-egy kisbaba egészségügyi állapota.
A kórházban ragadt babák többségéről nem mondanak le a szüleik, vagyis ezek a babák nem vállnak örökbefogadhatóvá.
- A kisbabák életük első hónapjaiban szinte csak esznek és alszanak, nem is emlékeznek arra, mi történik velük… Miért lenne rossz helyük egy kórházban?
Ma már tudjuk, hogy a csecsemőknél születésüktől fogva minden nap számít a megfelelő kötődés kialakulásában. A kisbabáknak szükségük van a fizikai kapcsolódásra, a dajkálásra, a figyelemre és az állandóságra, amelyet elsősorban az anya jelenléte és a minden nap jelen lévő szűk család biztosít számukra. Ezt a kórházi környezet még a legnagyobb igyekezet mellett sem tudja pótolni.
A hospitalizáció – ahogyan azt a neve is mutatja – egy olyan többé-kevésbé tartós magatartászavar, amely a kifejezetten hosszú ideig tartó, hivatalos intézetekben (elsősorban kórházakban és nevelőotthonokban) való ott-tartózkodások miatt és alatt alakul ki. Ezek a társas és érzelmi elszegényedéstől létrejövő viselkedéses problémák csak a csecsemőket és a kisebb gyermekeket érintik hosszútávon. A hospitalizáció jellegzetes tünetegyüttesét az 1940-es években egy magyar származású, osztrák-amerikai pszichoanalitikus, René Árpád Spitz (1887 – 1974) írta le. A szakember a második világháború során kórházba jutott, s így a szüleiktől tartósan elszakadt gyermekek fejlődését vizsgálta. Spitz azt figyelte meg, hogy amíg a családokban felnövekvő babákat nem befolyásolta maradandóan a környezetük, addig a szülők nélkül felnevelkedő csecsemőknél már számottevő fejlődésbeli lemaradásokat lehetett észlelni. A kórházi (és a nevelőotthoni) gyermekeken ugyanis szerető szülők híján idővel a testi-lelki regresszió sajátos jelei mutatkoztak meg – úgy, mint a közönyösség, az eltompultság, a kontaktuskerülés, a mimikai sivárság, illetve bizonyos pótcselekvések (pl. az ujjszopás, a himbálódzás) megjelenése.
A csecsemőknél születésüktől fogva minden nap számít a megfelelő kötődés kialakulásában
+1
Rengeteg, a kórházban ragadt babákkal foglalkozó alapítvány, mozgalom létezik, ez azt mutatja, hogy az emberek segíteni szeretnének. Ha a sok jószándékú önkéntes bemehetne a kórházakba a kisbabákkal foglalkozni, akkor minden kisbabának jutna ölelés!
Egy kórházban működő önkéntes programnak nagyon sok feltételnek kell megfelelni. Ha egyszerre túl sok, vagy nem megfelelően kiválasztott és felkészített önkéntes érkezne a kórházakba az hamar káoszhoz vezetne. Sok helyen felhívták már a figyelmet arra, hogy az önkéntesség, főleg a kórházban zajló önkéntes munka nagyon sok veszélyt is rejt magában, hiszen ez egy lelkileg is nagyon megterhelő feladat. Ha valaki szeretne segíteni a kórházban ragadt babáknak, akkor a legjobb és legbiztonságosabb módja ennek az, ha egy olyan alapítvány munkáját támogatja, amelynek már kidolgozott, működő programja van.
Ha kíváncsi vagy és többet megtudnál az SOS Gyermekfalvak által működtetett, a kórházi kisbabákat támogató önkéntes programról, a Babaringatóról, akkor kattints IDE!
Ha pedig érdekel, mi történik akkor, amikor egy kisbaba a kórházból végre egy szerető nevelőcsaládba kerülhet, akkor nézd meg nevelőszülőnkkel, Nagyné Grámán Ágnessel készült interjúnkat ITT!