Ma Magyarországon egyre több gyerek kezdi meg az iskolás éveit SNI-s, azaz sajátos nevelési igényű státusszal. Számukra és családjuk számára az iskolakezdés sokszor nem az izgalommal vegyes várakozás időszaka, hanem a szorongásé. Az sajátos nevelési igény tényének megállapítása után a rendszer kézzelfogható segítséget már ritkán tud nyújtani a családoknak, akik számára hamar egyértelmű lesz: ezeknek a gyerekeknek nem az iskolatáska jelenti majd a legsúlyosabb terhet.
Segítség vagy fájó bélyeg az SNI?
A jelenlegi törvényi környezet három csoportba sorolja azokat a gyerekeket, akik az átlagtól eltérően különleges bánásmódot igényelnek: ők a sajátos nevelési igényű (SNI), a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTMN), valamint a kiemelten tehetséges gyerekek. Számos eltérő okból kifolyólag kaphatja meg valaki ezen státuszok egyikét, amelyről személyes meghallgatást és több vizsgálatot követően egy szakemberekből álló bizottság dönt. Az okok közé tartoznak többek között a magatartási zavarok, a mozgás-vagy érzékszeri fogyatékosságok, az autizmus spektrumzavar, az egyéb pszichés fejlődési zavarok, a súlyos tanulási zavar, mint a diszlexia, a diszgráfia és diszkalkulia, vagy az egyre gyakoribb ADHD. Míg enyhébb tünetek esetén a BTMN, addig a súlyosabb vagy több tünetet egyszerre mutató gyerekeknél az SNI státusz adható.
A fenti rendszer kialakításának eredeti célja az volt, hogy az érintett gyerekeket, szüleiket és a velük foglalkozó pedagógusokat tájékoztassa és egyben segítse, hogy megfelelő oktatási és fejlődési feltételeket teremthessenek az adott gyermek számára. Hiszen, ha sikerül megtalálni a működő pedagógiai eszközöket és célzott fejlesztéseket, akkor sok esetben a gyerekeknél folyamatos fejlődés érhető el. Sajnos azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy részben a szakemberek és az elérhető fejlesztő foglalkozások hiánya, részben a családok anyagi erőforrásainak végessége miatt az érdemi segítség kevésnek bizonyul vagy teljesen elmarad, és az SNI fájó bélyeggé válik, amitől később szinte lehetettlen megszabadulni.
Az átlagtól eltérően különleges bánásmódot igényelő gyereknél célzott fejlesztésekkel sok esetben folyamatos fejlődés érhető el
Többszörös teher
A gyermekvédelmi gondoskodásba vett gyermekek és fiatalok között gyakori az SNI-s vagy a BTMN-s besorolás. Vannak, akik eleve örökölt hátrányokkal, veleszületetten gyengébb képességekkel érkeznek a szakellátásba. De arra is van példa, hogy egy családjából kiemelt gyermek korábban ingerszegény környezetben élt, nem volt mellette senki, aki tudta volna beszélgetésekkel, mesékkel, közös játékkal fejleszteni őt, vagy a vérszerinti család életmódja miatt a gyermek nem, vagy csak alkalomszerűen járt korábban óvodába, iskolába. Ezeken túl, az állami gondoskodásban élő gyerekek sok esetben néhány év elmúltával is súlyos traumákkal küzdenek a családból való kiemelés miatt. Egy ilyen tapasztalat nagyon nehezen dolgozható fel, nem véletlen, hogy a gyerekeknek sokszor van figyelemzavaruk. Nehéz sorsuk és mély traumáik mellett a tanulmányaikat, iskolaválasztásukat és kapcsolataikat is befolyásoló státuszuk további terhet jelenthet számukra. Amíg ezek a gyerekek nem kerülnek biztonságos, nyugodt és kiszámítható környezetbe, addig az agy fejlődése sem a megszokott szerint zajlik, valamint a kognitív képességek sem tudnak az elvárható szerint fejlődni, vagyis elmondható, hogy a biztonság hiánya nehezíti a tanulást.
Anna is megérdemli, hogy normál iskolába járjon!
Anna kisbaba kora óta nevelkedik az SOS Gyermekfalvak egyik nevelőcsaládjánál. Hajléktalan szülők gyermekeként, a két évvel idősebb testvérével együtt került hozzánk, amikor Anna négyhónapos volt. Annuska már ekkor lemaradásokkal küzdött, mivel élete első hónapjait a kórházban hagyva töltötte, egyedül. A nevelőszülők gondoskodásának és szakmai tudásának köszönhetően azonban Annus néhány hét alatt ledolgozta ezt a hátrányt, és sokáig úgy tűnt vele a továbbiakban minden egyszerűen fog alakulni.
Nem az SNI-s gyerek a probléma, hanem az, ha nem kap segítséget!
Az óvoda megkezdése előtt azonban Anna ADHD diagnózist kapott, vagyis SNI-s lett. Ennek az állapotnak a jellegzetessége, hogy a gyerekek nehezen tudnak koncentrálni, figyelmetlenek, szétszórtak és állandóan izegnek-mozognak, szaladgálnak. Sokszor a beszédre sem figyelnek, Annuska is beszédhibás volt, erősen selypített és több hangot is rosszul képzett. A nevelőszülők nem estek kétségbe, biztosak voltak abban, hogy az óvodában dolgozó szakemberek lelkiismeretes munkája át fogja segíteni Annát a nehézségeken és iskolás korára akár le is kerülhet róla az SNI-s bélyeg. A covid-járvány és az ezzel járó óvodabezárások viszont a lehető legrosszabbkor jöttek: Anna nem vehetett részt jó ideig a szükséges fejlesztő foglalkozásokon, nem mehetett a számára olyan fontos közösségbe és az addig töretlen fejlődése megtorpant. Ez nagy szerepet játszott abban, hogy a nem sokkal később bekövetkező iskolaérettségi vizsgálaton Annus nem volt együttműködő. Fáradt volt, elvonták a figyelmét a zajok, a teszt nem sikerült jól. Nevelőszülei legnagyobb megdöbbenésére a szakemberek nem találták alkalmasnak, hogy normál iskolában kezdje meg a tanulmányait, hanem egy speciális, gyógypedagógia osztályt javasoltak neki.
Nevelőszülei azonban erről hallani sem akartak, mivel úgy gondolták Anna is megérdemli, hogy hagyományos iskolába járjon és a képességei is megvannak hozzá. „Nem akartam elfogadni ezt a döntést. Tudtam, hogy Anna ennél sokkal többre képes és ő is megérdemli, hogy jó iskolába járjon! Megoldásként Anna egy év logopédiai fejlesztést adó iskolaelőkészítőbe járt, majd ezután megkezdhette az első osztályt az eredetileg kinézett, általános iskolában” – emlékszik vissza Annus nevelőanyukája a viszontagságokra.
Anna története a lehető legjobban alakult, a fejlesztéseknek köszönhetően végül megkezdhette a kislány a hagyományos első osztályt. Sok sorstársának azonban nincs ilyen szerencséje és a célzott fejlesztések és támogatás hiányában behozhatatlanul lemaradnak vagy kihullanak a hagyományos iskolarendszerből. Pedig nem az SNI-s gyerek a probléma, hanem az, ha nem kap segítséget!