Miközben a magyar gyermekvédelem egyre súlyosabb válságban van, idén 40 éves az SOS Gyermekfalvak. A szervezet szerint a megoldás nem az intézmények bővítése, hanem a családok megerősítése – és már vannak működő példáik. Szilvási Lénával, a szervezet szakmai vezetőjével beszélgettünk.
Magyarországon a gyerekek 1,2 százaléka él állami gondoskodásban. Ez sok vagy kevés?
Önmagában ez a szám nem mond sokat. Európában ez az arány 0,5 és 1,5 százalék között mozog. A valódi kérdés nem az, hogy hány gyereket emelnek ki, hanem az, hogy mi történik velük utána. Hogy vissza tudnak-e kerülni a családjukba, vagy a rendszerben nőnek fel, és nálunk sajnos az utóbbi a jellemző. A bekerülő gyerekek mintegy 80 százalékát végül az állam neveli fel. Egy jól működő rendszerben a kiemelés rövid, intenzív segítség: megsegítik a családot, és a gyerek gyorsan hazakerül.
Miért ragadnak bent ennyien a rendszerben?
Elsősorban a szegénység miatt. Bár hivatalosan nem lehet anyagi okból gyereket kiemelni, a valóságban a lakhatási válság, a kilátástalanság és a generációs hátrányok vezetnek idáig. A papírokon sokszor elhanyagolás vagy szenvedélybetegség szerepel, de ezek jellemzően következmények. Ki tudna ép ésszel és stabil érzelmekkel gyereket szülni és nevelni úgy, hogy nincs tiszta ruhája, nincs egy négyzetméter magánszférája, nem tanították meg bánni a pénzzel, és azt sem tudja, lesz-e fedél a feje felett másnap? A szociális védőháló hiánya, a lakhatási válság és a marginális helyzet egyenes út a gyermekvédelembe.
Az SOS Gyermekfalvak alapvetően nevelőszülői hálózatot működtet. Miért kezdett el egy új tevékenységet is?
Azt gondoljuk, hogy nem a gyereket kell kiemelni, hanem a családot megerősíteni. Ezért indítottuk el Mobil Családmegerősítő Programunkat, amellyel közvetlenül a legnehezebb helyzetű családokat támogatjuk. Nem az irodában várjuk őket, hanem jelen vagyunk a településeken, a mélyszegénységben. Komplex támogatást adunk: fejlesztjük a szülői készségeket, segítünk munkát találni, ügyeket intézni, hosszú távon kísérjük a családokat. A prevenció a nulladik lépés ahhoz, hogy ne az állam neveljen föl egy kisvárosnyi gyereket.
Mennyire működik ez a gyakorlatban?
A vártnál kétszer több gyereket tudtunk visszavezetni a családjába. Egy olyan rendszerben, ahol sokan már lemondanak erről, különösen fontos eredmény. Ha a szülő azt érzi, hogy nem büntetni akarjuk, hanem támogatni, akkor egészen másképp reagálnak, megjelenik a motiváció, az együttműködés, elhiszik, hogy ha dolgoznak érte, visszakaphatják a gyereküket.
Mi a legnagyobb eredményetek eddig?
Egy egyedülálló anyuka azért veszítette el a gyerekeit, mert egy baleset után kómába került és kórházi ellátásra szorult, testileg-lelkileg összetört, nyilván a munkáját is elvesztette. Róla már mindenki lemondott, a gyám, a rendszer, már lassan ő maga is. Nem egyik napról a másikra ment, de lett munkája, rendbe raktuk a lakókörnyezetét és a legfontosabb: elkezdett bízni magában, hogy vissza tudja szerezni a gyerekeit. Ez elképesztő eredmény egy olyan közegben, ahol a „hazakerülés” szót sok gyámügyes már ki is törölte a szótárából. Talán ez a legnagyobb eredményünk eddig, de sok apró történetünk van a tavaly elindult Mobil Családmegerősítő Programunkból, amivel megakadályozhatjuk a családok széthullását.